A bot eredetileg egy kidőlt fához tartozott, ami a Fromista és Calzadilla de la Cueza között levő poros-kavicsos út árokszélén feküdt. Ez még javában Mezeta, annak minden egyhangúságával.
A fát egy vihar csavarta ki hónapokkal azelőtt, ezzel derékba törve a faág terveit is. A fának ez az ága ugyanis mindig hitt abban, hogy ő valami többre hivatott, mint csak úgy növekedni, levelet hajtani. Zöldág kora óta figyelte az előtte, majd alatta elvonuló zarándokokat… sokan megálltak az árnyékában pihenni, sokak kezében látott botot, melyek segítették a vándorokat. Szeretett volna ő is világot látni, támaszt adni valakinek. Már vándorbot méretűre nőtt, amikor jött az a vihar.
Most azonban egy újabb zarándok közeledik széles karimájú kalapban. Talán énekel, bár egy hozzáértő énekesmadár a szomszéd bokron épp az előbb kapott a szívéhez. A zarándok jön, majd megáll. Nézegeti a kidőlt fát, mintha keresne valamit. Aztán közelebb lép és egyszerűen letöri a faágat. A reccsenés fájdalmas, de talán a vágyott új élet kezdete. „Vajon elég erős vagyok egy ekkora változáshoz? Tudok támaszt adni a hosszú úton?” – ilyen gondolatok cikáznak át fafején.
A vándor forgatja a botot, méregeti a súlyát, keresi a megfelelő fogást. Elégedettnek tűnik, és lassan elindul. Látszik, hogy nem gyakorlott vándorbot használó, de nem adja fel.
A következő kilométerek és napok alatt összeszoknak. A vándor megtisztítja a botot a kérgétől, simára faragja a bicskájával és minden szakasz végén újabb madzagot köt rá, jelezve az úton töltött napok számát. Az útszélen talált tollakkal díszíti és a faágból lassan nélkülözhetetlen és különleges vándorbot lesz.
…
A Zarándok Leon városába érve elhatározta, hogy ott marad még egy napot és egy éjszakát olyan szálláson tölt, ahol senki sem horkol mellette és csak az övé a fürdőszoba. Talált is egy megfelelő panziót. Elfoglalta a szobát, és az egyre jobban kedvelt vándorbotot a bejárat mellett tette le. A bot segítségével könnyebben haladt, kevésbé terhelte a még fájó jobb térdét. A tollakkal díszített faágat több vándor is megdicsérte egyedisége miatt és a nap végi madzagkötés szinte szertartássá vált. Emellett pedig remekül lehetett rajta gitározni egy-egy unalmasabb szakaszon.
A pihenőnap utáni reggel a Zarándok újult erővel indult útnak. De alig tett meg néhány 10 métert, amikor a homlokára csapott: „Neee! A BOT!” Azt bizony a szállás előszobájában hagyta… Rögtön sarkon fordult és sietett vissza, miközben azon járt az agya, hogyan fog visszajutni a panzióba, hiszen a kulcsok már nincsenek nála. Először a bérház bejáratánál várt arra, hogy valaki onnan kijöjjön, majd a lakás ajtaján kopogott hosszasan. Végül egy morcosnak tűnő vendég ajtót nyitott.
…
Vándor és vándorbot együtt tettek meg több száz kilométert, míg Portóban véget nem ért az utazás. A Mezetáról származó faág egy része a Douro folyóban folytatta útját, a másik része pedig hazatért a Zarándokkal.
