Az Út 9. napján történt meg az egyik legnagyobb kis Camino-csoda a Zarándokkal. Az biztos, hogy az akkor történtek adták a legnagyobb bizonyosságot arra vonatkozóan, hogy helyes a választott új irány – az embereknek való segítség a masszázs által.
Több mint egy hét gyaloglás után az aznapi 28 km már nem okozott gondot. Ráérzett a ritmusra, élvezte a magányt, a Szabadságot még inkább és hátrahagyta azt a sürgető késztetést, ami jó pár napig a fejében kavargott: „Gondolkoznod kell a múlton, most kell gondolkoznod! Hiszen tudod, a Camino erre való. Később majd jöhet a jelen, és ha azzal végeztél, a jövő.”
Bármilyen gondolat jöhet bármikor – egyezett ki önmagával. És ha éppen nem jön, az sem baj.
Egy napfényes délután így érkezett meg Grañón falujába. Ódon, szűk utcácskák, kőházak előtti padokon trécselő, borozó, kártyázó helyi öregek, kóbor macskák és a templommal egybeépített zarándokszállás fogadta. Ez utóbbi egy kis ékszerdoboz volt olyan meghitt és barátságos hangulattal, amilyet még sehol sem tapasztalt.
43 zarándok gyűlt ott össze aznap este a világ minden tájáról. A 3 szállásvezető señorita vezetésével közösen főzték meg a vacsorát, készítették elő az asztalokat. Magától értetődően, jó hangulatban, összhangban. A Zarándok úgy érezte jó helyen van, jó emberek között.
A vacsora utáni misén áldást kaptak az útjukra és baráti kézfogást a falu öregjeitől. Némelyiknek könny csillant a szemében.
Másnap reggel a közös reggeli elfogyasztása után a szállásadók öleléssel búcsúztak az útjukra indulóktól. Abban a pillanatban talán a Zarándoknak is könny szökött a szemébe… hálát érzett, elöntötte a hulláma, összeszorította a torkát.
„Ez a három ember nem ismer engem, egy vagyok a sok utazó közül, akikkel nap mint nap találkoznak, mégis önzetlen törődést és hatalmas szeretetet kapok tőlük.” – gondolta magában, miközben megigazította a hátizsákját és még egyszer visszanézett a mögötte lassan becsukódó kapura.
