A Zorro filmbe illő nevű Villafranca Montes de Oca szállásán már délután érezni lehetett, hogy itt valami készül.
A Zarándok a szárítókötelek között állva jó indián módjára beleszagolt a levegőbe, szemével hunyorított, majd megtapogatta a fél órával azelőtt kiteregetett ruháit és így szólt:
– Itt valami készül. A gatyám nem úgy szárad mint eddig. Istenuccse eső lesz.
Másnap, május 18-án, csütörtökön a vándorok hűvös, párás reggelre ébredtek. A hálózsák melege gyorsan elillant, a hideg bekúszott a ruhák alá. A sejtés is beigazolódott, apró szemű eső esett… inkább csak szitált, elállt, majd újrakezdte. Legtöbben magukra vették az esővédő nadrágot is, nem így a Zarándok, aki az eső megjövendölésének sikerén felbuzdulva így okoskodott:
– Eláll ez hamar, aztán kisüt a nap és vehetem le a cuccot, mert MELEGEM LESZ.
Nem lett.
Indulás 6-kor, fejlámpával, sötétben, amihez az első kaptató tetején csatlakozott a köd is.
– Ez frankó, nem?! – mondta volna a Zarándok bárkinek, de már senkit sem látott maga körül. És semmit.
A csapokat negyed órával később nyitották meg odafent. Szakadó eső ellen a behúzott nyak nem nyújt nagy védelmet – ismerte fel a saját jóstehetségét megkérdőjelező hősünk és álláspontját feladva behúzódott a fák közé. Esővédőt húzott közepesen átázott nadrágjára és hátizsákjára, majd folytatta útját.
Időközben kivilágosodott és a köd lassan felszállt. Mindez jól láthatóvá tette, hogy mekkora a sár és mennyire nagyon esik az eső. A beázás tünetei először a jobb lábfején jelentkeztek, amit igyekezett észre sem venni, de kicsivel később már sajnálta, hogy gumicsizmát nem hozott. A nedvesség lassan beszivárgott a kabáton, pulóveren, pólón át a bőréig, majd az alá, és elkezdett kifejlődni a kopoltyúja. Ez utóbbi valójában nem történt meg, de majdnem.
12km, 2 és fél óra dagonya. Ez után bukkant fel San Juan de Ortega faluja és a Marcela bár, ahol olcsón mérték a jó rumot. De ne szaladjunk előre.
A bár gyorsan megtelt vizes vándorokkal, szerteszét dobált csöpögő ruhadarabokkal és ázottkutya-szaggal. A Zarándok a lehetőségek szerint lecserélte vizes ruhadarabjait, és a bakancsát is kiszárította a beletuszkolt törölközővel, majd némi innivaló után nézett a pultnál.
„Johohóóó, a cukornád felém küldi édes illatát!” – kacsintott egy aranyló üvegre a polcon. A felfordulás miatt kissé morcos pultos készséggel tolta elé a kávét és a kupica barna rumot, amik aztán belsőleg segítették a felmelegedést.
A vándorok közül itt többen úgy gondolták, hogy eljött az idő egy taxi hívására, ami kellemes melegben egyenesen Burgosba repíti őket. Nem így a Zarándok, aki ugyanekkor azt határozta el, hogy amíg járni tud, nincs taxi, nincs busz, nincs vonat. Se repülőgép vagy tengeralattjáró.
Másfél óra száradás-melegedés után indult tovább, és nem sokkal ezután a feltámadó szél szelíd fehér bárányokká kergette szét a szürke nyájat. „Ugye hogy megmondtam, ugye!” – nyugtázta magában.
Délután fél 4-re, aznap 39km után ért a burgosi szállásra fáradtan, sárosan, csapzottan, de felettébb elégedetten.
