2016 és ’17 számomra a nagy változások és változtatások évei voltak. Elindultam egy önismereti úton, aminek az lett a következménye, hogy felhagytam a 17 évig végzett mérnöki munkával és elhatároztam, hogy masszázst tanulok.
Mindezzel egy időben megfogalmazódott egy másik terv is: végigmegyek a Caminon, a 800km-es Francia zarándokúton. Életem legjobb 5 döntése közül ez volt az egyik. Úgy éreztem szükségem van az eltávolodásra az addigi életemtől, a határaim és teljesítőképességem feszegetésére, az önbizalmam növelésére. Nem vártam csodákat az úttól, de szerettem volna valamiféle megerősítést kapni arra vonatkozóan, hogy jó a választott irány. Végül mindkettőben volt részem. Azt gondolom, hogy kisebb-nagyobb „Camino-csodák” mindenképpen történnek az emberrel az Út során, csak észre kell venni őket.
Szóval azok a bizonyos Camino csodák… nem azzal az elvárással indultam el az úton, hogy velem tutira bitang nagy dolgok fognak történni. Főleg nem emberi kapcsolatok terén. Amúgy sem vagyok könnyen barátkozó típus, egy idegen környezet pedig tovább nehezíti a kapcsolatteremtést. Ennek ellenére elhatároztam, hogy igyekszem kinyitni a szemem – fülem, szívem-lelkem.
A 2. nap reggelén Roncesvalles kívülről ódon, enyhén Trónok harca hangulatú, de belül modern és jól felszerelt zarándokszállásán ébredtem (hál’ Isten ott is aludtam el előző este) fáradtan és az összes mozgásszervem minden fájdalmával – előző nap ugyanis kb. 200 méterről 1400-ra kellett felkapaszkodni. Azonban sütött a nap, vidáman legelésztek a bárányfelhők az égen és a tehenek az út szélén – az ő szemükből is bíztatást olvastam ki, már ha jól értettem marha franciás angoljukat. Mentem hát felfelé, aztán lefelé. Naná, hogy fájt másnap.
Bambán bámulva és magamban az aznapi távot számolgatva vártam a 7 órás reggelit a zarándoktársakkal, amikor mellém keveredett egy idős, széles karimájú túrakalapos úriember. Szálfaegyenes tartás, borostás arc, szúrós-éber (tudjátok, amolyan vesébe látó fajta) de bölcsességet sugárzó őszinte kék szemek, szinte teljesen ősz haj. Ő szinte azonnal kiszúrt engem, éreztem beszélgetni szeretne amíg kinyit az étterem. Köszöntünk egymásnak, gondoltam ennyi haverkodás elég is lesz így hajnalban, de ő nem hagyta annyiban. Hogy vagyok, ki vagyok, honnan jöttem, milyen volt az előző napom… És kiderült, hogy barátságos, Texasból érkezett és 70 – azaz hetven éves (előzőleg 60-nak saccoltam…). És a 72(!) éves cimborájával vágott neki az útnak. Az első néhány mondat után már nem bántam, hogy a spanyol-harsány reggelis ültető néni egy asztalhoz és egymás mellé osztott be minket. Eszembe jutott a nyitottsággal kapcsolatos fogadalmam… most vagyok itt, most van lehetőségem beszélgetni ezzel a világ másik feléről érkezett „öreg”emberrel. És aztán főleg ő beszélt, miközben én zsemlét kentem össze vajjal és lekvárral, összemorzsáztam a terítőt és ittam a tejeskávét. Beszélt háláról és halálról, ami mind gyakrabban eszébe jut. Arról, hogy szeretne megbékélni a világgal és valamiféle megerősítést kapni az Úton. Hogy jól csinálta amit csinált. Azzal a halk és bölcs határozottsággal beszélt, amire nem lehet nem odafigyelni, én pedig hallgattam. És mindeközben nyugodt derűt sugárzott, ami rám is átragadt. Kialakult egy láthatatlan híd kettőnk között… komolyan mondom már-már úgy éreztem, mintha a nagyapám lenne.
A reggeli végeztével már barátilag fogtunk kezet, búcsúztunk el és indultunk útnak. Mindenki a saját tempójában, ahogy azt kell.
A történet itt még nem ért véget, pedig azt hittem sosem találkozunk újra.
